POPOVICS LŐRINC
Popovics Lőrinc munkáiban a plasztikai gondolkodás primátusát hangsúlyozza. Műveiben a szellemi célzatnak és formai gondolatnak következetes, tiszta, logikus, az anyag tulajdonságait messzemenően figyelembe vevő kimunkálását láthatjuk. Az egy-egy témában rejlő lehetőségeket igyekszik a végsőkig kiaknázni, amiből az következik, hogy a megfogalmazott gondolat, ötlet, elsősorban, mint formai megoldás a következő szobron esetleg már más anyagba ágyazva jelenik meg, sőt sokszor más értelmezést vet fel. Az 1999-ben Dél-Franciaországban egy véletlen ötlet hatására elkezdett Gyógykavicsok mára sorozattá bővültek ki, s az elmúlt néhány év művészi termésének gerincét alkotják. Az utóbbi darabok az elsők szellemiségét követik ugyan, de lényeges átalakuláson estek át. A bekötözött kövek simára csiszolt, voltaképpen hibátlan felületükkel ellentmondani látszanak a bekötözöttség tényének. Meghökkentő a kontraszt, amit az új kontextus jelent, hogy a természetben talált kavics beágyazva az emberi környezetbe és az ember keze nyomát magán viselve miként kap új jelentést. A paradoxon a többszörös áttételben keresendő, hiszen itt a kavics nem a patakpartján talált természeti tárgy, amit az alkotó átkötözött, hanem mind a kavics, mind a pólya imitáció, a művész saját keze munkája. Maga az alkotás ebben az esetben szimbólummá lényegül át, jellé, jelzéssé absztrahálódik.
Ezek a művek – mint általában a művész számottevő munkái – időn kívüliek, modernségük ellenére archaikusak is, valami ősi, „özönvíz” előtti világból léptek át napjainkba. Ez a cselekvés legalább annyira művészet, mint amennyire filozófia, életszemlélet vagy még inkább mágia. Az alkotásokról első megpillantásuktól kezdve az az ember érzése, hogy nemcsak szobrok, műalkotások, hanem többek ennél, meditációs objektumok. Nyilván nem véletlen, hogy az egyik utolsó gyógykavics is a Meditáció címet kapta az alkotótól. Ezen a munkán a fekete, bandázzsal átkötözött kavicsot zöldes színű üveg metszi keresztbe. Innen már csak egy lépés a Fényáldozat című munka, ahol a formai ötletet tovább viszi a művész, de a mű szellemisége egész más jelentéssel bír, mint a hasonló megoldású első darabok. A fényt szimbolizáló zöldes üveg két fekete félre hasadt kődarab közé szorult, ezt a szorultság érzést a két követ szorosan összetartó pólya tovább erősíti bennünk. Az üveg és kő első pillanatban talán meghökkentőnek tűnő házasítása az elmúlt néhány esztendőben egyik fő kutatási területévé vált a művésznek: A fény hegye, Szent domb, Fénykő, Fényvonal, Fényáldozat. Ezek a szobrok tehát az anyag (kő) és a szellem (fény – üveg) összetársítása által Popovics Lőrinc metaforákban történő gondolkodásának jellemző példái. Kitűnő példa erre a Szent domb című alkotás, ahol a felületek, lapok, görbületek, gömbölyűségek, az élesen metszett, szabályos üvegpiramis, a szigorúan szerkesztett lépcsők, a különböző színű, tulajdonságú anyagok játéka révén újfajta plasztikai és szellemi egység jön létre.
A kő alaptulajdonsága ugyanis, hogy nem transzparens, nem áteresztő. Erre mondja Hamvas Béla „A kő a szellemnek éppen ellentéte, kemény és tehetetlen, és nem átlátszó, ahogy a szellem: éteri, aktív és transzparens”.
Az archaikus kultúrák, keleti filozófiák iránt intenzíven érdeklődő művész alkotásain manifesztálódik ez a szellemi útkeresés, s talán nem tévedek, ha azt mondom, útmutatás. Az őskori, neolitikus kultúrák építményeivel rokoníthatók a Holdoltár, A Föld köldöke című művei. Ugyanaz a transzcendentalizmus figyelhető meg Popovics szobraiban, mint Stonehenge, vagy Tirünsz titáni kőtömbjeiben, az egyiptomi piramisok kiszámított absztrakt, szimmetrikus szerkezeteiben, vagy Machu-Pichu megközelíthetetlen, robosztus, rémisztő trachit-államában.
Popovics Lőrinc általában a tömör, zárt formák kiegyensúlyozott nyugalmát kedveli. Ha a teremtést, születést, a női princípiumot szeretné hangsúlyozni lágyan hullámzó, gömbölyded formákat bont ki a kőből. Az ilyen fajsúlyos művészetet mindig a létezés alapvető kérdései érdeklik. A születés – a világra hozás, ami ebben az értelemben megmutatás is – az életnek ez a nagy misztériuma kedvelt témái közé tartozik. Boldogító, vegetatív harmóniák sorozata került ki így, a kilencvenes évektől vésője alól: Mag, Kibontakozás, Bimbó, Genezis. A Genezis című zöldes, üveggel kombinált szerpentinit szobra feszülő és élettől duzzadó, sarjadó magszerű formája eleven, ízes látványt nyújt, ahogy kibontakozik gyűrődő burkából – szinte a születés pillanatát leshetjük itt meg.
Az utóbbi néhány esztendőben a lágyabb organikus formákat – Hajlatok, Szelíd hullámok, Szegélykő az édenből – felváltják az élesebb metszésű, egyenes sziluettű, kristályosabb formák: Kristály, Fényvonal, Dimenziók, A szent domb üvegpiramisa.
A művész foglalkozik bronzöntéssel, fafaragással, de úgy látszik kedvenc anyaga mégiscsak a kő. S abból is a keményebb fajták.
A kő mindig jelenlétének súlyával hat, tulajdonképpen látszólag semmivel nem törődő, passzív, nem fejlődő anyag, nem más, mint maga az anyagban lévő kiterjedés. De a valóság mégis más, a kő igenis aktív, csak legyen, aki lefaragja a „fölösleget”. Popovics Lőrinc is tudja, amit már Bruno is tudott „non est lapis sine anima”.
A különböző kövek szépségét, tulajdonságait, érzéki pompáját messzemenően hagyja érvényesülni szobraiban. A szem szívesen kalandozik el a simára csiszolt márvány finoman erezett felületein, a hihetetlenül kemény fonolit érdes felszínén, a bazalt és a gránit tömörségén. A szobrászat nagy misztériuma, hogy az egyik legkeményebb, földhöz ragadtabb anyaggal, a kővel lírai, metafizikus, néha szinte éteri mondanivalót is lehet közölni. A hideg kőbe, márványba életet lehelni, ez az emberi teremtés egyik nagy aktusa. Az igazi kérdés sohasem az anyag, hanem mindig az, ami túl van rajta. Természetesen ez minden korban csak a vérbeli mesterek sajátja.
Dr. Nátyi Róbert
művészettörténész
